Vidáman mentem be az iskolába azon a reggelen. Azt mondtam: olvastam egy csodás mondást. Felderült az arcuk. Szeretik az én csodás mondásaimat. Szóval csend lett és vártak. Vettem egy nagy levegőt és felolvastam: „a Földet nem a szüleinktől kaptuk örökbe, hanem az unokáinktól kölcsön!” Szerintetek mit jelent ez? Senki nem felelt …azonnal. Mert az én gyerekeim, ezen most komolyan elgondolkoztak. Csend volt másodpercekig, és aztán jöttek a válaszok, mind ugyanaz, hogy óvnunk, védenünk kellene. Feltételes módban. Szomorú. - És? – kérdeztem. - Mit tegyünk?
Jöttek a válaszok, olyanok, amiket nap, mint nap megtesznek az én gyerekeim, mert a kezdetektől erre neveljük őket és igen köztük volt az is, amit azon a napon nagyon vártam. Szerettem volna, ha ők mondják ki! Menjünk ki szemetet szedni! Kimentünk. A Duna partra. De tanulni is kellett azon a délutánon, meg foci is volt, így csak éppen kiértünk és már jöttünk is vissza. Ahogy tanítópárommal összenéztünk, egyszerre mosolyogtunk és szomorodtunk el. Rengeteg szemét, és olyan kitörő lelkesedéssel szedték… Bár ne kellett volna mit! De kijövünk újra! Megígértük magunknak. Minden hónapban egyszer, mert a mi gyerekeink tisztán adják majd vissza unokáiknak, amit kölcsön kaptak.

Sebesi-Sziklai Fanni osztályfőnök – 4.c