Így kezdődik Petőfi Sándor Magyar vagyok című verse. A költő, aki rajongással szerette hazáját, s kész volt életét adni érte. Elfogult volt? Túlzott, amikor azt írta: „Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén.”?

Nem! Mi már tudjuk, hogy nem. A versenyre készülve kutattuk, kerestük Magyarország kincseit. Nem értünk a végére. Magunk is megdöbbentünk gazdagságán, amikor számba vettük. Természeti és épített kincsei: a Duna-part és a budai várnegyed, az Andrássy út és történelmi környezete, Hollókő ófalu, az Aggteleki-karszt barlangjai, a pannonhalmi bencés apátság, Hortobágyi Nemzeti Park, pécsi ókeresztény sírkamrák, Fertő kultúrtáj és a Tokaj-hegyaljai borvidék a világörökség részei. Természeti kincsünk még a Balaton is, Közép-Európa legnagyobb tava.

Hosszan sorolhatnánk, kulturális értékeinket is: a népzenét, népi hangszereinket, a gyönyörű népi kézműves munkákat. Világhírű zeneszerzőinket: Bartók Bélát, Liszt Ferencet és Kodály Zoltánt, aki szerint a népzene a zenei anyanyelv.

Forgattuk a könyveket, kutakodtunk az interneten a magyar találmányok és felfedezőik után is. A legismertebbek: gyufa, golyóstoll, telefonközpont, atombomba, hangosfilm, színes televízió, szódavíz, C-vitamin, Rubik-kocka, az első számítógép.

A versenyen sok érdekes kérdés és feladat volt az előbbi témakörökből: a találmányokat activity játékkal kellett kitalálnunk, a hangszereket a hangjuk alapján kellett felismernünk, csárdást jártunk, fűszereket szagolgattunk, a verseny végén pedig jellegzetes magyar ételekkel kínáltak bennünket: Túró Rudival, téliszalámis szendviccsel, magyar forrásból eredő ásványvízzel.

A versenyre fehér felsőnkre nemzeti szalagot tűztünk, amit még büszkébben viseltünk az után, hogy jobban megismertük hazánkat. De még a jelkép viselése és az ismeret sem elég!